Kis mama-filozófia

 Avagy sikerült összegyűjtenem 8 olyan dolgot, amely mama szerint megoldódna, ha az emberek kapálnának. 

Természetesen az új blogomon, ami könnyen meglesz, ha valaki a www után írja a nevemet, és a pont hu-t. 

MIndenféle elmaradt e-mailes és itteni kérdésre próbálok válaszolni, mert friss skarlátosként jó sok időm van.

 Persze már nem itt, hanem az új blogomon! ;-) 

Aminek a címét nem írhatom le, mert az Nlc figyelmeztetett, hogy nem szabad konkuens blogmotoron lévő blogot ajánlani, és hogy megsértettem a Policy-t az elköltözős bejegyzéssel, emiatt törölték az utolsó két bejegyzést.

DE! Akinek a gugli olyan jó barátja, mint nekem, az könnyen rám talál, ha beírja a keresőbe, hogy lustanyu. 

Avagy Lili vérig sértett, a gravitáció kicsit hozott a helyzeten, Marci viszont megnyerte a ki mit tudot, így már végképp nem vagyok ideges a spenótkatasztrófa miatt.

  El sem hiszitek, milyen örömmel olvastam a különféle odaégetett dolgokról szóló beszámolókat. Kifejezetten jó érzés tudni, hogy pl. spenótot nem csak én vagyok képes odaégetni, de az odaégett húsleves sem piskóta. (Erről jut eszembe, hogy természetesen már a piskóta is megvolt) 

Gasztronómiai önbizalmam éppen mélyponton van egyébként, mert a köztudomásúan remek étvággyal megáldott leánygyermekem épp 20 perce fikázta le a főztömet. Fel is idegesítettem magam, hogy én itt egyfolytában azon görcsölök, hogy miféle zöldségeket, vagy egyéb egészséges összetevőket csempésszek az étrendjükbe, aztán rendszeresen megkapom érte a magamét. A mai különleges padlizsán és cukkini alapú mediterrán fűszerezésű köretemre a Lili csak ránézett, majd rögvest közölte, hogy "kaka", és hozzálátott a rizs és hús elkülönítéséhez, nehogy véletlenül akár hozzá is érjenek a gyanús zöldségkörethez. Mondtam neki, hogy az nem kaka, csak a padlizsán miatt barna, kóstolja meg. A szájához emeltem egy padlizsán falatkát, mire felháborodottan felkiáltott, hogy "neeee kaka", kiverte a kezemből és dühödten a földre dobta a tányért. (Aminek tartalma valami isteni szerencse folytán nem borult a padlóra, úgy látszik, a gravitáció ma valamiért az én oldalamon állt.) 

A múltkor pedig Marci nyírta ki a lelkesedésemet, amikor megpróbáltam a félig teljes kiőrlésű lisztből készült palacsintáját almatöltelékkel tálalni. Ő nem szólt egy szót sem, csak lelkesen bekapott egy falatot, majd öklendezésbe kezdett és kis híján ráhányta az egészet az asztalra. (Almás-porcukros palacsintáról beszélünk, nem rokfortos kelbimbóról!!!) Azt hiszem, ez a fajta viselkedés egyértelműen értékelhető a főztöm kritizálásaként. El is keseredtem, mondtam a férjnek, hogy szarok én az egészre, kutyám se fog kínlódni az almapucolással/reszeléssel/párolással csak azért, hogy a gyerek elborzadva öklendezzen tőle, majd sütök minden nap panírozott dinót, párolok hozzá rizst, 'szt mindenki boldog lesz. A férj nagyon egyetértett velem és biztosított, hogy az én oldalamon áll, maximálisan támogatja az egészséges ételek ügyét, majd fél óra múlva odasündörgött, hogy ha esetleg tényleg megsütném holnap azokat a dinókat, eltennék-e neki is kettőt, vagy inkább úgy hármat-négyet. Aljas áruló! 

Visszatérve a múltkori esetre, teljesen-tökéletesen megérte az odaégetett spenót és a dzsuvás haj és konyha, mert Marci remekül szerepelt a ki mit tudon, olyannyira, hogy legfiatalabb indulóként ő nyert vers és próza kategóriában. A májtájéki zsírgyarapodás persze azonnal beindult nálam, a gyerek viszont nem igazán értette a nagy ajnározást. (Ő nem is tudta, hogy itt nyerni is lehet, mert az óvónénik csak annyit mondtak nekik, hogy aki szerepel, mindenki kap oklevelet, meg valami kis ajándékot. Az ő esetében pedig biztosítottak, hogy ha az utolsó pillanatban meggondolja magát, hogy inkább nincs kedve, vagy megijed a tömegtől, akkor természetesen nem kell kiállnia.) Egy itteni általános iskolában volt a nagy esemény, elég sok tanár is jelen volt, mindenki hüledezett, hogy "hány éves a kisfiú, atyaég, még csak három és fél", meg "ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem", stb. (Májzsírgyarapodás ezen a ponton már kritikus méreteket öltött.) Szóval úgy felzaklatódott, hogy hazatérés után úgy két óráig meg sem szólalt, csak csendben rakosgatta a nyeremény társasjáték elefántjait, és emésztgette a történteket. 

Aztán amikor nagy sokára megszólalt, akkor csak annyit mondott, hogy remek volt igazi színpadon állni, csak azt sajnálja, hogy nem volt függöny, mert a Mercutionak, meg a Rómeónak az is volt. Óvónéni mondta, hogy most majd arra kell figyelnünk, hogy el ne szálljon a gyerek magától, ha megtörténne, vissza kell rángatni a földre. Én meg mondtam neki, hogy inkább arra kell figyelni, hogy én el ne szálljak magamtól meg a gyerektől, és gyorsan felhatalmaztam, hogy ha ilyesmit tapasztalna nálam, nyugodtan rángassa meg a lófarkamat, pláne mert élemedett koromra tekintettel már a GYIVInél sem tehetek panaszt, mire nevetett és örömmel elvállalta a feladatot. Egyelőre még nem volt lófarokráncigálás, úgyhogy valószínűleg nem szállt el az agyam.

Avagy ez egy "cigi helyett blogolj" bejegyzés

 Uhh, muszáj ideülnöm egy kicsit lehiggadni. Nem is lustanyu vagyok, hanem bénanyu. Gondoltam itt a tavasz, meg a jóidő, gyorsan összedobok egy könnyed spenótot sült virslivel, aztán inkább töltsük a délelőttöt az udvaron a Lilcsivel. 

Feltettem a fagyasztott spenótot kicsi vízzel, hogy felengedjen. Bámészkodtam, lézengtem, morzsát szedegettem a földről, visszavittem a szennyeskosárból Lili által kihurcolt holmikat a helyükre, mire feleszméltem, odaégett a fagyasztott spenót. (Azért ez nem kis teljesítmény, beláthatjátok. Jelentkezzen, akinek rajtam kívül már sikerült fagyasztott terméket odaégetnie.) Gyorsan leöntöttem a 2mm-es égett rétegről a még megmenthető spenótot, koszos edényt beáztattam, égett spenótréteget körömmel felvakartam. Újabb edényben feltettem a rántást. Bámészkodtam, kevergettem, majd kimentem pisilni. Hogy lehetek ekkora hülye, hogy a rántás mellől elmegyek pisilni??? Természetesen megégett. Edény ment a mosogatóba, égett rántást felvakartam, új rántást odatettem. Kevergettem, koncentráltam (Lili alszik), mikor beleöntöttem a spenótba, látom, hogy csomós. Rántás csomókat fakanállal edény széléhez préseltem, széttrancsíroztam. A 14. után meguntam. Gondoltam milyen jó, hogy ez egy spenót, nem pedig teszem azt zöldbab, nekimehetek a botmixerrel, olyan sima lesz, mint a krém. A botmixert rosszul tettem bele az edénybe, mert nem merült el teljesen, így forró spenótdzsuvát spriccelt szanaszét a konyhában, tiszta pötty a csempe, a pult, a gúnyám és a hajam. Legszívesebben kivágnám a rohadt spenótot a wc-be, de amilyen szerencsém van, melléönteném és még azt is takaríthatnám.

Még nem takarítottam össze, inkább ideültem írni valamint, mintha rágyújtanék, mert szétvág mindjárt az ideg. Ennyi idő alatt (és ennyi koszos edényt gyártva) csinálhattam volna egy sztroganoff bélszínt is. Nem tudom, mi van velem. Lehet azért vagyok ilyen szórakozott, mert Marci ma délután legfiatalabb résztvevőként debütál az ovis kimittudon? Már vagy huszonhatszor elmondtam magamban a versét (atyavilág, fogalmatok nincs, már mennyire unom saját magamat), elképzeltem, hogyan fogok reagálni, ha esetleg belesül, megbeszéltem az óvónénikkel is, hogy ha az utolsó pillanatban betojik és mégsem akar kiállni, akkor nem kell neki. A gyerek reggel annyival intézte el a dolgot, hogy "de ugye rendes színpadot építenek abba a tornaterembe, mert én olyanra szeretnék felállni, mint a Mercutio", én meg már a fél világot odaégettem. 

A nagyipari égetés és fröccsentés után a spenótból már csak annyi maradt, ami a Lilinek elég, úgyhogy tippelhettek, én mit fogok ebédelni. :-))))))) 

Most megyek takarítani. 

Avagy hogyan ütött ki B. anyukája a nyeregből

Marci semmiféle nagykönyvet nem olvasott, ezt már megszoktam. Ő mindent máshogy és máskor csinált, mint ahogy az meg van írva, de ez a mostani azért mindenen túlment. Ez történt:

-Anya, te nagyon szép vagy, de azért B. anyukája sokkal szebb. – így egyenesen a képembe vágta.

-Háp-háp-háp – valami ilyesmi hangot hallattam, mert az én fejemben eddig a pillanatig élt a szent meggyőződés, hogy a gyereknek x éves (x>3) koráig az anyukája a legszebb.

-Neeem, anya szebb, mint B. anyukája. – a férj teljes mértékben átérezte a helyzet súlyosságát, de mivel fogalma sem lehetett róla, hogy ki B. anyukája, komolytalan volt a próbálkozás.  

- Nem szebb, mert anya rövid. B anyukája nagyon magas, és a haja is szép, meg az arca is.

-Az én hajam is szép! – oké, a gyerek egyértelműen rám szállt, de a hajamat nem hagyom.

-Az igaz, de akkor is rövid vagy. De ne szomorkodjál, mert én is rövid vagyok, meg a Lili is. Majd megnősz, ha sokat eszel, és sokat alszol.

-Kicsim, én már nem fogok megnőni, de az nem baj. Csak a gyerekre igaz, hogy megnőnek, ha sokat esznek és jól alszanak.

-Akkor B. anyukája jól evett és jól aludt, amikor gyerek volt, te meg nem? Biztos csak csokit akartál enni, meg nyalókát. – grrrr, ellenem fordította azokat a hülyeségeket, amiket azért mondtam neki, hogy a fényen és az édes-fényen kívül mást is megegyen.

Na mindegy, miután valamit hablatyoltam óvodás szinten a genetikáról, meg hogy az emberek nem rövidek, hanem alacsonyak, igazán kíváncsi voltam B. anyukájára, aki ilyen csúnyán kiütött a nyeregből. A soron következő óvodai eseményre többet sminkeltem, mint egy menyasszony, még korrektort is tettem a szemem alá, nehogy má’ még öregnek is tűnjek a híres-magas B. anyuka mellett.

Aztán megláttam, és azt kell mondanom: nemes küzdelemben maradtam alul. B. anyuka tényleg nagyon szép volt, ráadásul nagyon mosolygós, kedves is. (Megfigyeltem, hogy a gyerekek hajlamosak a kedvességet a szépség részének tekinteni.) Beszélgettünk is egy kicsit, bár én igyekeztem tisztes távolságra állni tőle, mert úgy néztem ki mellette, mint egy kutya ülve.

-Láttad, hogy B. anyukája milyen sokat beszélgetett az óvónénivel? – kérdezte Marci hazafelé ballagva.

-Igen, láttam. És igazad volt, tényleg szebb, mint én. – mondtam, mert valahol büszke voltam gyermekem idejekorán fejlett döbbenetes esztétikai érzékére.

-Nem is szebb. Szerintem te vagy a legszebb a világon.

Oké, ez az egész komolytalan. És én még korrektort is használtam…

A nátha zöld hírnökétől ments meg Uram minket...

 Még régebben beígértem, hogy megírom, milyen szégyenletes gondolataim támadtak a gyerekek betegsége kapcsán, amikor Egerben voltak anyukáméknál, de halogattam a közzétételt, mert genyónak éreztem magam tőle. De most itt az idő, ha vállalni kell, hát vállalni kell, ezt írtam akkor:

"Jajistenkém, most tényleg szégyellem magam. Nem úgy, mint amikor pirítóst ettünk szentestére, mert az csak műszégyellés volt, de ez most valódi. Az volt ugyanis, hogy a gyerekek pár napra anyáéknál maradtak, mert anyukám nagy gondot fordít a házasságom működőképességének megőrzésére és mivel pontosan tudja, milyen igényesek (értsd rosszak) a gyerekeim, elvállalta őket, hogy a férjjel kicsit összetákoljuk a kapcsolatunkat. (Nem, semmi komoly gond, csak krónikus alvásdeficit és a hétköznapok) Aztán telefonált anyukám, hogy a Lili kicsit lázas lett, de ne ijedjek meg, eszem ágába se jusson visszamenni értük, mert én sem tudnék vele semmit csinálni és aztán elkezdett panaszkodni, hogy mennyire szörnyű ez az egész. Hogy a gyereket le kell fogni és a szemébe kell cseppenteni, aztán le kell fogni és ki kell szívni az orrát, aztán le kell fogni és a szájába kell nyomni a gyógyszert, aztán le kell fogni és át kell pelenkázni, hogy aztán kezdődjön az egész elölről, és különben is egész nap nyűgös, egész nap ordít, folyton felkéredzkedik, hurcoltatja a valagát és ordít, ha már valamilyen eszközt meglát a kezében.

És akkor történt a szégyenletes dolog. Ahogy anyukám mesélte ezeket, bár nagyon sajnáltam a Lilit, még jobban szegény anyukámat, aztán átfutott az agyamon, hogy „jaj de jó, hogy ebből most én kimaradtam”. Azonnal elhessegettem, mégis egyből jött a szégyen borzadályos árnyéka, ami besötétítette az egész agyamat, mert azért mindennek van határa és ez az érzés sajnos túlment azon. De az az igazság, hogy az elmúlt 8 hétben egyfolytában betegek voltak, egyfolytában birkóztam velük, mert le kellett fogni őket, minden testnyílásukba csepegtettünk valamit napszakonként legalább kétszer. Abban az egy hétben pedig, amikor véletlenül jól voltak, akkor oltást kaptak, plusz a doktornő hirtelen indíttatásból felrántotta Marci kukiján a letapadást, így szemcsepp helyett egy kamillás vattával kergettem, ő meg kissé széttárt lábakkal rohant előlem pánikfejjel. (Amúgy tök fölösleges volt feltépni, mert van egy kis vízsérve amit úgyis meg kell majd műteni, akkor elintézte volna az urológus, meg volt beszélve. Ha megkérdezte volna, elmondtam volna.) 

 Borzasztóan fárasztó dolog a saját gyerekeinket kínozni még akkor is, ha az ember tudja, hogy az ő érdekükben történik. Ráadásul a láz szempontjából teljesen rám ütöttek sajnos. Én olyan típusú vagyok, hogy 37,5-nél már előkészítem a haldoklós ruhámat (jelenleg egy kultúrpizsama, ami esetleg orvosok/temetkezési vállalkozók előtt is vállalható), 37,8-nál már ágyban vagyok, 38 fölött pedig emberi kommunikációra már csak alapfokon vagyok képes, rövidebb szövegeket sem tudok elolvasni, annyira összemosódik az agyam. A gyerekek ugyanilyenek lettek, ellentétben a férjjel, aki 38,5-ig észre sem veszi, hogy lázas, de még 39 fölött sem mozgásképtelen, csak egy kicsit ki van pirulva, vagy például a barátnőm kisfiával, aki 39,2-vel a kanapén ugrándozott. Szóval ők 37,2vel már egész álló nap nyígnak, éjszakánként 56X felébrednek, kifejezetten rosszul érzik magukat, ami borzasztó érzés lehet nekik… és nekem is az…

Kicsit rohadékul hangzik, de már amikor meglátom a nátha zöld hírnökét (ez egy eufémizmus volt a takonyra), elfog a pánik az előttem álló horrorisztikus napoktól, amikor is semmi se jó, semmi se kell, mindenért hiszti megy, alvás nincs, csak birkózás és könyörgés, hogy „ezt nyeld le”, „egyél pár falatot, mert a gyógyszertől fájni fog a pocid”, és hogy „kérlek engedd, hogy anya kiszívja”, valamint „ha háromra nem engeded, akkor lefoglak, egy… kettő… ne szaladj el, mert utolérlek!” És ha az egyik meggyógyult, akkor jön a másik, mert soha nem egyszerre betegek… Így amíg az egyik folyamatosan azt igényelné, hogy ágyban meséljek neki, addig a másik irtózatos mozgásigénytől küzd és szétkapja a lakást, egy idő után pedig az unalomtól zizzenten nyaggat és hisztériázik, hogy végre ő kapjon egy kis figyelmet.

És utána arra gondolok, hogy mások krónikus beteg gyerekeket nevelnek és nem rinyálnak, akkor még jobban elkap a szégyen."  

És sajnos még mindig aktuális...   

Avagy betegség, egy túl közeli patika, és a rakott zöldbab készítésének egy igazán egyedi módja.

 Talán már nem is kell mondanom, hogy eltűnésem oka ismételten betegség. Most a férj kezdte, Marci folytatta, majd becsatlakozott a Lili is. Én talpon. (Számításaim szerint max még egy napig.)

Remélem csak valami tél végi depresszió ez nálam, de már nagyon tele a bakancsom az egész helyzettel. Mivel valamelyik gyerek mindig lázas volt, másfél hete konkrétan a lábamat sem tettem ki a lakásból, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor patikába kellett mennem, mert kezdtünk kifogyni a Nurofenből. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a patikába menetel lesz életem fénypontja, de lám, ez is bekövetkezett. Olyannyira élveztem a sétát, hogy sírni tudtam volna, amiért az a rohadt patika olyan közel van. Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom a férjet, hogy sajnos 1 kilométeres körzetben az összes patikában hiánycikk a Nurofen, és mivel három villamos is keresztbe fordult a sínen, nekem gyalog kell elmennem pl. Csepelre. Aztán elvetettem, mert egyáltalán nem hihető, másrészt szemétség egyedül hagyni a beteg férjet két lázas és egyfolytában nyígó gyerekkel. Szóval fél órán belül megjártam a patikát, ezalatt ismételten rácsodálkoztam a világra, furcsa volt, hogy az emberek egyáltalán nem sírnak, nem nyivákolva kommunikálnak, és a rádióban teljesen változatos zenék szólnak, nem csak a Rómeó és Júlia dalai. Hazafelé telefonon kicsit sajnáltattam magamat a férjnek, hogy már a bezártságtól az angolkór tüneteit kezdem tapasztalni magamon, de ő csak annyit mondott, hogy álljak ki a teraszra egy fél órára, vagy vegyek be egy pár cseppet a gyerekek Vigantoljából. Érdekes dolog ez, mert ő egész nap rohangál, intézkedik, ügyfelekkel tárgyal, és engem irigyel, amiért itthon lehetek. Én viszont itthon küzdök két beteg gyerekkel, akik nem alszanak, rosszkedvűek, nem esznek, nem játszanak, és irigylem a férjet, hogy felnőtt emberekkel beszélgethet és úgy kávézhat, hogy közben senki nem bömböl. Ezt a férj viszont határozottan cáfolta és elmesélte, hogy az egyik kolléganő úgy kiakadt a Multinacionális Zrt-re, hogy pont kávézás közben bömbölt. Nem hiszem, hogy a férj tökéletesen megértette a mondanivalóm lényegét…

Mittoménmilyen Noémi pont most mondta, hogy nemsokára jön a tavasz… Legszívesebben hozzávágtam volna a tévéhez a papucsomat „hazudsz, r.banc” felkiáltással, de ezt csak a téli depresszió mondatta volna velem, amiről értelemszerűen nem Noémi tehet, mint ahogy arról sem, hogy tiszta dzsuva a papucsom talpa. Most megyek, csinálok rakott zöldbabot ebédre. Valójában sokkal egyszerűbb lenne, ha a hagymát, a darált húst és a zöldbabot (ebben a sorrendben) szépen beledobálnám a kukába, mert a gyerekek étvágyát figyelembe véve a tegnapi rizibizis rántott húshoz hasonlóan úgyis ott fognak kikötni, és legalább spórolnék az áramon, amit a sütés fogyaszt.

Félre ne értsetek, nagyon sajnálom a gyerekeket, iszonyat pocsék érzés, hogy betegek és nem tudok segíteni, de már kezdem magamat is sajnálni. Ami viszont sehová sem vezet, úgyhogy bocs a szar kedvért, holnapra összekapom magam…   

Avagy parkolóhelyvadászat, a bunkóbácsi, és egy retúr fapados jegy Hollandiába. Érzékenyek ugorják, mert sok lesz benne a kipontozott szó. (Elvégre mégsem fütyülhetek)

A baleseti sebészet legnagyobb idiótája pont előttünk várakozott a bejelentkezésnél. Külsőre teljesen konszolidáltnak tűnt, egy magam korabeli pasi normális gúnyában, jól fésült séróval, begipszelt jobb karral.

Én a Lili babakocsijában ülő Marcóval közvetlenül mögötte várakoztam kissé megtépázva, ugyanis a baleseti sebészet környékén egyszerűen lehetetlen megállni. Hozzávetőlegesen 35 percet cirkuláltam egyre idegbetegebben helyre vadászva, magamban szidva a VIII. kerületi parkolási társaság összes létező alkalmazottját, és azok agnát és kognát rokonait. Már Marcinál is elszakadt a cérna és rám ordított, hogy „Anya!!! Hát álljál már meg valahol!!!” Én meg tehetetlenül visszaordítottam, hogy „hát nem érted, hogy nem tudok???” Erre ő nagy bölcsen: „Egyszerűen lépjél a fékre, attól majd megáll az autó, mi meg kiszállhatunk végre.” Hahaha, imádtam a gyerek vezetéstechnikai kioktatását! Mintha magamtól nem tudnám, hogy a fékezéstől megáll az autó! Igenám, de azok a rossz arcú fluoreszkáló mellényes bácsik – akik mellett pont tizenkettedjére haladtunk el egyébként – előszeretettel osztogattak piros színű fémruhákat más ideggyenge autóstársaim bal első kerekére, akiknél szintén elszakadt a cérna és úgy döntöttek, törött lábukkal elég lesz 500 métert sétálniuk, majd megálltak két fa között. Na mindegy, végül úgy sikerült megállni, hogy pont elment valaki, én meg bevágtam a helyére.

Szóval kissé elgyötörten várakoztunk a jólfésült mögött, elég lassan haladt a bejelentkezési sor.

·         XY doktornőhöz jöttem. – mondta a jólfésült, teljesen jólfésült hangon.

·         A TB kártyáját legyen szíves.

·         Már legalább ötször voltam itt bazdmeg, és mindannyiszor elkértétek, bazdmeg. – ez már nem volt túl jólfésült.

·         Uram, ne haragudjon, e mégis honnan kellene tudnom a kártyája nélkül, hogy kicsoda Ön? – reagált a bejelentkezős néni rezzenéstelen arccal. – Egyébiránt nekem elég az ambuláns lapja is, abból is meg tudom állapítani az adatait.

·         Marci, odanézz! Ott egy kutya trikóban. – ez én voltam egy kétségbeesett próbálkozással, hogy eltereljem a gyerek figyelmét a kitörni készülő balhéról.

·         Csssss! – válaszolta ő, mert baromira nem érdekelte a trikós kutya. (aki egyébként nem is volt ott)

·         Menjen már maga a p.csába, fogalmam sincs, hol a g.ciben van az ambuláns lapom! – ordított jólfésült, miközben előhalászta a TAJ kártyáját és majdhogynem a hölgyhöz vágta. A gyerek lenyűgözve figyelt, én teljesen ledöbbentem, hogy mekkora egy ordenáré surmó ez a jólfésült, valamint az is átfutott rajtam, hogy mégis mennyi minden mocskot és szemetet kénytelenek lenyelni ezek a nők itt a betegirányítóban. Ekkor legszívesebben pofán töröltem volna jólfésültet. A gyerek hallgatott, én bejelentkeztem, de az agyam lázasan kattogott, hogyan is kellene az esetet lekommunikálnom. Közben hívtam a liftet, még mindig gondolkoztam, amikor is a gyerek megszólalt: „Anya, hát hol a g.ciben van már ez a lift?” Leguggoltam a babakocsihoz és elmagyaráztam, hogy az a bácsi, aki ezt mondta, egy nagyon buta bácsi volt (oké, igazából lehetséges, hogy azt mondtam bunkó), mert ilyet nem szabad mondani, és még kevésbé szabad idős hölgyekkel ilyen stílusban beszélni, és hogy a g.ci egy nagyon csúnya szó. Hosszasan gondolkozott, szinte látszott, hogy kattognak a kis agyában a fogaskerekek, amikor nekem szegezte a kérdést: „Anya, és akkor hogy kell szépen mondani azt, hogy g.ci?” Én hápogtam egy sort, és ismét megkértem, hogy ne mondja ezt a szót többször. „Tudod csak azért kérdeztem, mert a szar is nagyon csúnya szó, azt sem szabad mondani. De azt szabad, hogy kaki. Az nem csúnya. Azért kérdeztem, hogy mi a nem csúnya g.ci.” Értelemszerűen nem mondhattam azt, hogy sperma, ezért elmagyaráztam, hogy ennek nincs szép változata. (Hazugság, de nem baj, erre még ráérünk szerintem.)

Azt a részt most átugrom, hogy a röntgenre várakozva gyerekem felordított, hogy „Odanézz anya, ott a bunkó bácsi! Ő is röntgenre vár?”, mert szerencsére az idióta nem hallotta meg. Nagy nehezen mi is túl voltunk a röntgenen, újra fel kellett mennünk az emeletre a dokihoz.

·         El van törve, Doktor úr? – kérdeztem reménykedve, miközben a doki a számítógépen tanulmányozta a gyerekem lábfejéről készült röntgenfelvételeket.

·         Nos, ha akarom eltört, ha akarom, nem tört el. – válaszolta ő teljesen nyugodtan. Paff. Gondolhatjátok, hogy ez nem éppen az az egzakt diagnózis, amit egy anya hallani szeretne, miután pontosan négy röntgenfelvételt készítettek a gyereke lábáról.

·         Nem teljesen értem. – mondtam kissé idegesen.

·         Megértem Önt. – mondta a doki, majd hosszasan magyarázott valamit, hogy a gyerekek csontja néha a röntgenen úgy látszik, mintha eltört volna, de közben meg nem is, blablabla, majd a végén azt mondta, a röntgen alapján nincs eltörve, de mivel a gyereknek szemmel láthatóan fáj, nem terheli, nem áll rá, ezért mégis azt mondja, hogy el van törve.

·         És akkor mi a teendő? – kérdeztem, mert végülis baromira nem érdekel a gyerekcsontológia, csak az, hogy lesz gipsz,vagy nem lesz gipsz.

·         Nem kap járógipszet. Az ilyen esetekre szoktuk javasolni, hogy kemény felületen járjon a gyerek. Nagyon jót tesz például az igazi fából készült klumpa viselése. – mivan??? Faklumpa???

·         Hát doktor úr, erős a gyanúm, hogy jelenleg viszonylagos hiánycikk Magyarországon a 26-os méretű faklumpa, mire pedig lefoglalnék egy 5000,- Ft-os fapados jegyet Amszterdamba, talán meggyógyul a gyerek lába is…

·         Hahaha – a doki szerencsére vette a poént – természetesen tudom, hogy nem lehet gyerekméretű faklumpát venni, csak a példa kedvéért mondtam.

·         Akkor mit tudok csinálni? Mármint a faklumpa helyett?

·         Hát semmit.

·         Az nem sok, viszont legalább menni fog. – ha már belejöttem a poénkodásba…

·         Ez van. A gyerekek okosak, és soha nem szimulálnak. Ha fáj neki, nem fog ráállni. Ha nem fáj, majd rááll. Maga ne csináljon semmit. Az sem baj, ha a külső talpélén biceg, mint most például most, sőt még lúdtalp megelőzésnek is jó.

Hát ennyi volt. Ezért szívtunk a fekvőgipsszel, a parkolással, a bunkó bácsival, a bejelentkezéssel, a röntgennel, meg az egésszel, hogy kiderüljön: az égegyadta világon semmit nem kellett volna csinálnunk már az elején sem.

De a leggázosabb, hogy mihelyst hazaértünk, Marci felkiáltott: „Anya, akkor most onnan, hogy „Capulet ad partit ma, bevágunk a partiba! Te leszel Rómeó, a Lili meg Benvolio.” Na nem. Nem és neeeeeeeem.

Ez nem egy poszt, hanem egy hozzászólás az előző vitához, csak nem fért ki... (Majd később törlöm.)

 Engem nem bántott Steev megjegyzése. Valahol van ám valami abban, amit ír. Persze megértem, amit sértőnek éreztetek benne, és ne fojtsátok magatokba az indulataitokat, ha úgy érzitek beszólt, adjatok neki. J (Bocs Steev)

Nem pont azzal értek egyet, hogy nem kell a gyereket babusgatni, ha beteg, mert talán egy kis babusgatástól még nem lesz semmi baj, de tényleg van egy határ, amit olyan könnyű átlépni. Én például szétnéztem (a fejemben) és egy perc alatt 5 harmincon túli pasit találtam az ismerőseim között, aki még mindig az anyukájával él. Anyuci reggel felkelti, megcsinálja a szendvicsét, csomagol neki ebédet, ügyel rá, hogy a kávé meleg legyen, mire a 32 éves csemete végzett a zuhanyozással. Ruhamosás, vasalás, takarítás természetesen benne van az All inclusiv Mamahotel szolgáltatásaiban, ami egyes esetekben nem kerül semmibe („hagy gyűjtsön az a szegény gyerek a lakásra” „nem fogok tán a saját gyerekemtől pénzt elfogadni???”), más esetekben némi rezsipénz fejében történik.

Ez vajon normális? Megkérdeztem ezeket a fiúkat, ők semmi kivetnivalót nem találnak benne: „Miért költenék albérletre? Az totál ablakon kidobott pénz! Akkor már inkább megspórolom!” „És megspórolod?” „Hát… izé… nem, de most vettem egy kurvajó Iphone-t! És csekkold csak a vacsiúj tükörreflexes Canon gépemet, olyan képeket csinál, hogy beszarsz!!!”

Biztosan én sem hajítanám ki a gyerekemet az utcára 18 évesen, de azért valahol nem normális, hogy 30+X éves embereknek nincs igényük a külön, önálló életre. Én is csóró voltam, amikor ideköltöztem, de összeköltöztem egy barátnőmmel és felesben álltuk a költségeket. Elképzelni sem tudtam volna, hogy anyukám kenje a kenyérkémet ilyen idősen. Meggyőződésem, hogy ez a fajta gondoskodás már tényleg káros, és ebben van igaza Steevnek, hogy az anyák rontják el, színtiszta jóakaratból. De vajon hol van az a pont, amikor károssá válik? Tényleg annyira egyértelmű, mint ahogyan kívülről annak látom? Vajon ÉN rá fogok jönni? Most nagy a pofám, aztán ki tudja, lehet 30 év múlva az lesz a legnagyobb problémám, hogy a kisfiam vacsoráját melegen tartsam, amíg hazaér a munkából. (A férj most mondta, hogy ez abszolúte kizárt, mert én ehhez túl lusta vagyok)

Hmm? Mit gondoltok? Oszthatjátok, mert bírom, ráadásul tényleg érdekel a véleményetek.

Ui: viszont 40 fokkal munkába menni tényleg gáz. Egyrészt zéró a munka hatékonysága a láz miatt, másrészt másnapra agyonfertőzi a fél brigádot, vagyis nemzetgazdasági szinten is káros. J

Avagy miért is veszélyes a színházmánia

 Úgy kezdődött, hogy a férjtől Rómeó és Júlia musical jegyeket kaptam Karácsonyra. Ráhangolódás végett megnéztem a youtube-on a Lehetsz király színpadi változatát, a 3,5 éves pedig teljesen lenyűgözött állapotba került. Először csak újra és újra meg kellett néznünk. Utána a „klipben” szereplő három férfiúról minden háttér információt el kellett mesélnem,  a vége pedig az lett, hogy átlag napi hatvanszor elő is adtuk.

Marci direktor osztotta a szerepeket, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Benvolio (Lili) figyelmét elég gyakran elterelte a darabról a formabedobós bödönje, ezért Marci kénytelen volt egyszerre két szerepet is eljátszani. Én sztenderd Rómeó lettem a végére. (Naná, hogy mindig nekem jut a legszarabb szerep. Képtelen vagyok megérteni Júliát, én egyértelműen Mercutioba zúgtam volna bele… Persze hozzá se mentem volna feleségül másnap, pláne nem nyírom ki magam kétszer, pláne nem 14 évesen, de ebbe most nem is megyek bele, mert a férj szerint túlságosan földhözragadt vagyok én a színházhoz.)

Szóval rendületlenül szólt nálunk a Lehetsz király, amelynek van egy olyan része, hogy Mercutio leugrik egy emelvényről. Na, ez nem sikerült az én Marcimnak tegnap negyvennegyedjére: oltári bőgés lett a vége, és egy megdagadt lábfej. Pont Egerben voltunk, úgyhogy gyorsan indulás vissza (naná, hogy az autópályán is kifogtunk egy helikopteres mentést és kerek egy órát vesztegeltünk mozdulatlanul, miközben a férjjel felváltva tartottunk a kis sérült lábát, mert lógatva fájt neki), a férj kidobott minket Lilivel a lakásnál és már vitte is Marcit a balesetire.

Ott kiderült, hogy valószínűleg a házi Mercutionak eltört a nagylábujja, úgyhogy ideiglenesen fekvőgipszet kapott. Nagy az esély rá, hogy csütörtökig komoly idegrendszeri károsodást fogok szenvedni, még az is lehet, hogy visszafordíthatatlant. A lábtörött-fekvőgipszes-náthás Marci ugyanis iszonyatos. Természetesen azonnal megszereztem a Verdákat, meg egy pár más mesefilmet (bocsánat, Vekerdy Tamás), de leszarja. Halálosan unatkozik, már elunta a mesélésemet, rajzolgatni nem tudok vele órákig, mert a Lili kiakad, úgyhogy egyetlen szórakozása, hogy ugráltasson: Anya, hozz zsebkendőt, fújd ki az orrom, vigyél ki Wc-re, vigyél be a szobámba, hozzál ki a szobámból, kérek egy könyvet, de mégsem ezt, vigyél az asztalhoz, hozzál ceruzát, inkább gyurmát, most meg teát, stb…

Egyértelműen lecsengett a Rómeó és Júlia és egy teljesen más darab kezdődött, amelyben én vagyok Isaura, ő pedig Leoncio úr, de pechje van, mert nálunk ez a sorozat tutira nem fog megélni 167 részt (bár az jól esne, ha esetleg gyűjtenétek a felszabadításomra), ugyanis én egy köcsög, lázadó Isaura vagyok. Így miután negyedjére sem felet meg az az Anna Peti Gergő, amit kihoztam, közöltem vele, hogy itt az ideje némi karizom-fejlesztésnek, kússzon oda a könyvespolchoz és válassza ki, amelyiket akarja.  Leoncio nem számított a lázadásra, így ahelyett, hogy korbáccsal végigvágott volna hatszor a hátamon, döbbenetében szépen térdre ereszkedett és elkacsázott a könyvéért. Na tessék, megy ez szépen. (Különben is mondta a doki, hogy nem kell ám neki feküdni, csak ne álljon rá a gipszére)

Csütörtökön megyünk vissza újabb röntgenre, mert a tegnapin nem látszott tutira, hogy valóban törés-e. Drukkoljatok, mert ha eltört, 3-4 hét a teljes gyógyulás. Nos, akkor tényleg kezdhettek gyűjteni a felszabadításomra. J

Avagy miért nem fogok az elkövetkező x évben 3000,- Ft-nál többet kiadni egy játékra...

 A férj szerint ha mama ötven évvel ezelőtt születik, akkor most egy nagyvállalat marketingigazgatója lenne. (Persze csak ha használná a műfogsorrögzítőjét…) Hehe, meredek igaz? Nem ilyen kép élt bennetek mamáról… 

Mindez a félkarú szuperhős miatt van. Mama ugyanis kikukázott a pincéjéből egy ezer éves G.I. Joe-t, ami olyan szar állapotban van, hogy annak idején nem tudta eladni a lengyel piacon. Sajnos a többi régi játékunk nem volt ilyen szerencsés, tesóm hatalmas playmobil katona-készlete és a régi giga doboz legónk azonnal mama saleses (vagy inkább orgazda???) hajlamainak áldozatául esett. Apám őrjöngött, amikor kiderült, hogy a megőrzésre hozzá vitt dolgok szinte azonnal a mezőkövesdi piacra vándoroltak. Szóval a veteránnak hiányzik az egyik keze és olyannyira meglazultak az „ízületei”, hogy folyton térdre rogy, ha pedig egy kicsit megrázod, keze-lába jár, mint egy parkinson kóros marionett-babának.

De mama úgy varázsolta elő a rokkant harcost a teszkós szatyorból, mintha kincs lenne. „Marcikám, na mit hozott neked dédi?” Majd elővette az ütött kopott torzót és olyan titokzatos arcot vágott, mintha az egy Miss Chérie Dior parfüm lenne (oké, a gyerek valószínűleg nem így látta): „Idenézz, egy félkarú szuperhős!”- kiáltott fel kezét a szája elé kapva a nagyobb hatás kedvéért. Marci azonnal abbahagyta amivel éppen foglalatoskodott és érdeklődve nézegette a jobb napokat élt G.I. Joe-t. „Nincs meg az egyik keze.” – közölte tárgyilagosan. Mama suttogásra váltott: „Ellőtték neki a harcban! Ő egy igazi harci sebesült!” A 3 éves izgatottan nézte a torzót, majd hosszasan sugdolóztak mamával – gondolom mindenféle háborús eseményekről.

Nem is akarom ragozni, de a lényeg, hogy a félkarú szuperhős Marci egyik kedvenc játéka lett. Időnként előveszi és elmeséli nekem, hogy miért hiányzik az egyik keze: bombatámadás érte, beszorult egy kukásautóba, leharapta egy félelmetes oroszlán, a Lilcsi odaadta egy madárnak, egy rettenetes félszemű török bosszúból levágta, de tegnap miközben a félkarú szuperhős a pacává mosódott arcával pihengetett a (méregdrága) playmobil házikóban egyszercsak azt mondta: „Anya, az lehetséges, hogy a félkarú szuperhősnek egyszerűen csak letört a keze a szatyorban?” „Nem drágám. Az nem lehetséges.” –mondtam, mert nem akartam, hogy csalódjon. Marci megkönnyebbülten sóhajtott fel és ismét csodálattal nézett a háborús sérültre. De nem nyugtatta meg a magyarázatom: ”Lehet, hogy mégis a szatyorban tört le neki, de az csak azért lehetett, mert a dédi mellé csomagolt egy óriási dühös tigrist! A tigris leharapta a kezét, de a félkarú szuperhős meg felfalta a tigrist amíg megérkezett a dédi a papáékhoz.” – na ezen a ponton mondta a férj, hogy mama zseniális. Nem elég, hogy egy kidobásra ítélt kis vacak kiütött minden klassz játékot, a 3 évessel még azt is elhitette, hogy egy tigrist is hozott neki…

Hát nem csodásak a gyerekek? Gondoltam leírom, mielőtt kiperkáljátok azt a rengeteg pénzt a PS2-re. J

Gyerekmondások következnek. Én szóltam.

 Marci: Anya, azt hiszem a Jézuska hazudott a rómaiaknak, amikor azt mondta, hogy ő Isten fia, mert az ő apukája József volt. Igaz? 

Én: Hát... öööö.... (bevallom nem voltam felkészülve, hogy előadást tarsak egy háromévesnek a szűznemzésről... meg ha őszinte akarok lenni, nem is értem igazán) 

Marci: Nem baj. A lényeg az, hogy az Istenke végül leszedte a keresztről. József meg közben csak vacsorázott. (Azt hiszem itt valami képzavar keletkezhetett a fejében az apostolokkal) 

Én: Kicsim, a papával templomban voltatok? 

Marci: Igen. De hogy jön ez most ide? 

Más... 

Én (zengő alt hangon): Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádihegedűvel. 

Marci (hosszas töprengést követően): Elég buta ez a magyar gyerek. Inkább egy orvosi felszerelést kellett volna elővennie és beragasztani a szegény gólya lábát. 

Én: (hosszas előadás a muzsika gyógyító erejéről) 

Marci: inkább mégis a doktorbácsihoz kellett volna vinni.

Én: igazad van kicsim. Vagy doktorbácsihoz kellett volna vinni, vagy anyának szólni. 

Az az igazság, hogy a Lili következő szemre/fejre/orra esésének alkalmával jobban szeretném, ha nem a játékdobját vagy játékfurulyáját venné elő, hanem nekem szólna. Na nem mintha attól félnék, hogy nem veszem észre, hogy elesett a Lili, hiszen úgy visít, mint egy malac, de el tudjátok mindezt képzelni dobkísérettel??? Szó nem lehet róla. 

Arról nem is beszélve, hogy a gyerek most emiatt a hülye dal miatt állatkínzó köcsögöknek tartja a török gyerekeket. (Szóval a dal még rasszista is) Legalábbis a múltkori "Anya, a Lili már megint olyan rossz, mint egy török!" felkiáltásából ezt vettem ki. És én még amiatt paráztam, hogy a Quimby dalok, amiket mostanában egyfolytában hallgatni akar (csak a nagybőgő miatt) rossz hatással lesznek rá. A gyerekdalok veszélyesek csak igazán... 

És idén sem fogok...

 Szóval ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy régebbi cikkem  (Minerva Capitoliuma 2010/XI.), amit most bekopizok, mert az újévi fogadkozási hullámban egész aktuális. Blogba illő sztorim is van bőséggel, csak írni nem tudok, mert a tüszős meg a fülkürtgyulladt egészen lefoglal. 

Amikről mindenképp írnom kell: 7 dolog magamról (amit már több blogdíj kapcsán is megígértem), Vattacukor kérdésére a választ, a gyerekek betegeskedése kapcsán egy szégyenteljes gondolatról, na és az én újévi fogadalmaimról. (Igen, javíthatatlan fogadkozó vagyok) 

Most megyek fület melegíteni. (Ami szerintem egyébként szart sem ér.) 

"Volt az életemnek egy szakasza, amikor sehogy sem találtam a helyem, tengtem-lengtem, csapódtam jobbról balra, meg vissza és kifejezetten elégedetlennek éreztem magam. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, elég a kesergésből: „Megvalósítom én Önmagam!”- mondtam magamnak, miközben várakoztam a kedvenc büfémben, hogy megvegyem a kedvenc Ekler fánkomat. „Na de ki az az Önmagam?” – kérdezett vissza az, aki kétségkívül nem volt Önmagam, mert ha az lett volna, nem kellett volna megvalósítani. „Hát valaki, aki egyértelműen vékonyabb 15 kilóval, ráadásul a testzsírszázaléka is sokkal kevesebb, sikeres a hőn szeretett munkájában, harmóniában él, nem kesereg, hanem egészségesen táplálkozik, fehér húsokat eszik zöldsalátával és szépen vasalt fehér ruhában meditál, vagy keményen sportol, nem szív el napi másfél doboz cigit, ráadásul van egy klassz pasija is.” - Húha, Önmagam aztán jó magasra tette a lécet, lesz mit átugorni. - töprengtem ráérősen, miközben a mennyei Ekler fánk tetején lévő cukormáz ismerősen szétolvadt a számban, amikor hirtelen ráébredtem, hogy Önmagam nem is ehet Ekler fánkot, mert az Ekler fánk kifejezetten hátrányosan befolyásolja az ember testzsírszázalékát. Oké, mivel az nem lehet, hogy ma se valósuljak meg, mellkastájéki határozott szorítást érezve ugyan, de kidobtam a bűnöst és felhívtam a konditermet, hogy időpontot foglaljak egy klassz kis másfél órás kardioedzésre. A nap végén gyújtottam egy piros gyertyát (na jó, egy cigit is, de mentségemre szóljon, hogy piros dobozos volt és rövid időn belül tényleg leszoktam) és némi szerelmet vonzó fehérmágia gyanánt pozitíve vizualizáltam mindenféle szuper helyzetekben a már megvalósult Önmagamat, miközben jóképű, melegszívű pasas arcába nevet fel boldogan, megnyer egy szócsatát a főnökével szemben és hasonlókat. (Oké, nem fehér ruhában tettem mindezt, mert bár felvettem, annyira szorított a gatya és annyira kihangsúlyozta a narancsbőrömet, hogy úgy döntöttem, fehér ruhában majd csak akkor meditálok, ha már megvalósultam.)

Hosszú és rögös út volt az önmegvalósítás folyamata, nem is akarom nagyon ragozni, de végül lefogytam, megnyertem pár szócsatát a főnökömmel szemben is és bár nem tudom pontosan, hogy a piros gyertyás-piros cigidobozos szerelmet bevonzó mágiának, vagy inkább egy netes társkeresőnek köszönhetően, de találkoztam a férjjel is, szóval egész jól alakultak a dolgaim. Épp a futógépen edzettem, amikor belém hasított, hogy mennyire hihetetlenül és rohadtul unalmas ez a kardioedzés, pláne minden másnap, mert nincs benne a világon semmi produktív és nekem alkotnom kell. Rádöbbentem, hogy nem vagyok Önmagam, mert én gyereket szeretnék, meg biztonságos otthont, fazekaskorongon kreatív mintázatú köcsögöket csinálni, vagy rekedt hangon énekelni underground lokálban, nem pedig idiótaként lihegve izzadni egy taposógépen és 20 másodpercenként az órát nézni, hogy mikor lesz már vége az edzésnek és mehetek végre haza. Otthon mondtam a férjnek, hogy meg kell valósítanom Önmagam, itt az ideje az alkotásnak, a családalapításnak, a köcsögözésnek. A férj az őt érintő résszel (család) egyetértett, de azt mondta, hogy ha „köcsögözni” akarok, üljek be az autóba reggel csúcsidőben és próbáljak átvergődni Pestről Budára, de ő ebben a kis lakásban semmiféle fazekaskorongot és egyéb sikamlós, nyálkás agyagtárgyat nem hajlandó kerülgetni. Mivel mindig is úgy gondoltam Önmagamra, mint egy kompromisszumképes valakire, úgy döntöttem, alkotó folyamatnak megteszi a jóval kevésbé helyigényes selyemfestés is.

Aztán megszülettek a gyerekek és amikor a fél éves állandó éjszakai keléseinek köszönhető krónikus alvásdeficittől egyébként is leharcolt állapotban a két és félévesem ipari méretű hisztériája elől bemenekültem a fürdőszobába, befeküdtem az üres fürdkőkádba meredten bámulva a csempén egy koszfoltot, megint rádöbbentem, hogy még soha a büdös életemben nem voltam kevésbé Önmagam. Kicsúszott a talaj a lábam alól, eltűntem valahol a homokozó, a szoptatás és hisztikezelés által körülhatárolt Bermuda-háromszögben és ezt már nem lehet visszahozni egy kis selyemfestéssel, vagy meditációval, amit egyébként sem tudnék kivitelezni (nemhogy fehér, de még tiszta ruhában sem) mert a napomnak nincs olyan része, amikor egy fél órányi nyugtom lenne. De ha véletlenül lenne, akkor sem meditálnék, hanem kávéznék valami pletykalappal a kezemben, ami egy sekélyes, értéktelen tevékenység és nem méltó Önmagamhoz.  Hirtelen ott fekve, az önsajnálat jóleső ölelésében visszatértem a kezdetekhez, ahonnan ez az egész indult, és baromira hiányzott egy isteni Ekler fánk, főleg az a jó cukormáz a tetejéről.

Aztán este nagy nehezen ágybadugtuk a gyerekeket és elkezdtem volna mesélni a férjnek, hogy be fogok iratkozni valamilyen tanfolyamra, mert meg kell valósítanom Önmagam, amikor rájöttem, hogy ez egy nagy marhaság. Hiszen már régesrég megvalósultam! Kábé 32 éve megvalósítottak a szüleim és azóta folyamatosan és töretlenül Önmagam vagyok. (Leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor nagyon berúgtam, de arról igyekszem elfeledkezni.) Hol kövéren, hol vékonyan, hol meditálva, néha kibukva, esetenként egy üres fürdőkádban fekve teljesen tanácstalanul, mind-mind Önmagam, mert ezek nélkül tutira nem lennék az, aki vagyok. Miután ezt így megbeszéltem magammal, lehullott rólam az  önmegvalósítás kényszere okozta frusztráció és a Nagy Beszélgetés helyett lementem a boltba egy pletykalapért.

-          Te most tényleg kávét iszol este fél 10-kor?- kérdezte a férj döbbenten, miközben letelepedtem a „szakirodalommal” és a gőzölgő feketével a kanapéra.

-          Ssss! Épp önmegvalósítok. És egyébként is koffeinmentes." 

Avagy vajhalról szó nincs, és szerencsére a muslicák sem támadtak rá senkire, viszont van egy rettenetes műbőr férfi autóstáskám, ami tök hasznos lenne, ha egy 57 éves, őszülő hajú portugál pasi lennék, így viszont nem túl sok hasznát veszem .

 Éppen az étkező padlóján fetrengtem, hogy kicsit kiegyengessem a hátamat, amikor váratlanul megszólalt a férj 23-án, hogy legyen pirítós a szentestei menü. Én kötelességtudóan ellenkeztem, mert bár pirítósban verhetetlen vagyok, szenteste csakis valami gasztronómiásat lehet enni, mint fehérborban párolt vajhal sütőtökhabbal (brrr), meg hasonlók, de bevallom, hogy a végiggürcölt 23-a után teljesen abnormális ötletnek tűnt, hogy másnap habzsákból nyomkodjak különleges burgonyakölteményeket kifele a sütőpapírra, így a férj ötlete több, mint csábító volt.  Nem mintha nem tartanám fontosnak a hazai ízeket, meg az ünnep hangulatát, meg a gyönyörűen terített asztalt, de hol van az megírva, hogy a melegszendvicset nem ehetjük meg szép tányérból és nem morzsázhatunk belőle az arannyal átszőtt fehér damasztabroszra??? Na ugye, hogy sehol! A férj látván a gasztronómia (értsd kötelességtudat) küzdelmét a lustasággal, tökéletes szpícset nyomott le a Karácsony igazi hangulatáról, aminek nem része a lisztes hajú és orrú, kipurcant háziasszony, hanem az együttlét a fontos, hogy közösen játszunk a gyerekekkel, valamint úgyse lesz időm főzni, csak neurotikus sebességben, mert anyóséknál ebédelünk és 4 előtt nem érünk haza. Leküzdöttem a kényszert, hogy indiánszökdellve körberohangásszam a lakást és minden szobában nyomjak egy melldöngetős Tarzan-üvöltést annak örömére, hogy nem kell főznöm, és megadón sóhajtottam valami olyasmit, hogy „de akkor mi lesz azzal a drága busával, amit már megvettem”. A férj azt mondta, fagyasszuk le, a gyerekek meg én úgyis utáljuk a halat, ő eszik az anyjánál, aztán otthon nyugtot akar, nem idegbetegen halat pároló roncsot, és különben sem akarja végighányni a szentestét, mint tavaly. Így lefagyasztottam a pontyot (naná, hogy nem vettem semmiféle busát) és nagy kegyesen beleegyeztem a férj által rám erőltetett karácsonyi semmittevésbe. Esküszöm, hogy már a hátam se fájt annyira.

Most biztosan sokan megvetően rázzátok a fejeteket, hogy ez azért tényleg a lustaság csúcsa, de még ne írjatok le teljesen, mert nem mondtam el, miért is fájt a hátam. Hát azért, mert a 23-át végig sütöttem. (Ami ugye nem nagy kunszt, mert az átlag magyar háziasszonyok 95%-a ezt csinálja) Délelőtt adtam a Harácsonynak, mert bár nálunk teljes a Jézuska-power, a flódninál finomabb (és babrásabb) süteményt nem tudok elképzelni. Marci viszont vérig sértődött, amiért nem engedtem, hogy a flódniban segédkezzen, ezért fájdalomdíjként gyorsan összedobtam egy adag mézeskalácsot, hogy legalább délután elmaszatolhasson vele a gyerek. Ennek köszönhetően azonban egész délután is a gyúródeszka felett álltam és Marci playdooh gyurmakészletével különleges karácsonyi elefántokat, krokodilokat, zsiráfokat, meg hasonlókat szúrtunk ki a mézeskalácsból, hogy aztán mind amorf alakúra dagadjanak a sütés közben és úgy nézzenek ki, mint a sült amőbák, kivéve az elefántot, ami a hosszú ormányával kifejezetten egy heresérvvel társult péniszre emlékeztetett. Mi magunk pedig igazán elcseszett péknek néztünk ki, mert amikor Marcinak azt mondtam, hogy „Na most szórd meg liszttel”, amit egyértelműen az éppen nyújtás alatt álló tésztára értettem, ő úgy értette, „Na most szórj meg liszttel!” amit lelkesen meg is tett, jó marék lisztet szórva a fekete pólóm közepére.

Ráadásul Marcit paranoiás képzetek gyötörték a Jézuska miatt, így jelentős időm és energiám ment el a következő párbeszéd hozzávetőlegesen 56X-i lefolytatásával:

-          Karácsonykor jönnek oroszlánok?

-          Nem, kicsim.

-          Borzasztóan dühös, nagy-nagy farkasok? (Az ovival a Péter és a farkas című előadáson voltak)

-          Nem, kicsim.

-          Egyéb vadállatok?

-          Semmilyen vadállat nem jön.

-          Szelíd állatok sem?

-          Én nem hiszem… Esetleg egy muslica tévedhet ide arra a fél rohadt banánra, amit tegnap meghagytál.

-          A muslica rámtámad?

-          Nem drágám. – itt már megbántam a banános poént. – Az oviban sem volt semmi ijesztő a Karácsonyban, igaz? Ott is mennyire féltél, aztán csak egy szép gyertyagyújtás volt…

-          De… de…  most sem rám gyújtják a gyertyát?  Én nem fogok meggyulladni?

-          Nem.

És ez így tovább, kezdve az egészet az oroszlánnal… Szóval igazán kipurcantó volt az egész nap. Marci nagyon szereti az egész Jézuska-jelenséget, ugyanakkor szeretné távol tartani magát annak minden eshetőleges fizikai megvalósulásától. (Értsd: be van szarva, hogy véletlenül összefutnak.) Ezért nálunk a Jézuska nem azt jelzi a csöngetéssel, hogy itt járt, hanem azt, hogy most már egész biztosan elment, ráadásul hogy a gyerek méginkább megnyugodjon, az egész Jézuska-játékosztós történet idejére elhagytuk a lakást és a folyosón várakoztunk.

Végül az egész huszonnegyedike kiválóan sikerült. Szuper volt anyóséknál (ráadásul vittem egy valag sütit, így anyósom ”Katikám, két gyerek mellett még ezt mind megsütötted???” csodálkozásától egy született háziasszonynak is érezhettem magam ), szuper volt itthon, (bár a gyerekek annyira izgatottak voltak, hogy végül még pirítóst sem vacsoráztak), aztán szuper lett Egerben is a Karácsony. (Azt inkább hagyjuk, hogy mama miket adott elő újfent, de annyit elárulhatok, hogy sógornőm és én is két teljesen egyforma, férfi műbőr autóstáskát kaptunk.)

Most viszont már semmi nem szuper, mert Marci tiszta takony, Lilinek tüszős mandulagyulladása van, én meg készülök kiváltani a 2011-es bérletemet a fülészetre. 

Avagy lustanyu el akarja hagyni a lust-ot, ezért elindul a szervezettség kitaposott útján. Közben nem bánná, ha felszedne egy jópár kilót, de csak egy pár napra.

Az egész úgy kezdődött, hogy a férjjel „mi voltál előző életedben”-t játszottunk kínunkban, mert a gyerekek nem akartak elaludni. Ami azért vicces, mert egyrészt nem is igazán hiszünk benne (de azért ugye kizárni nem lehet), másrészt mert érdekes módon soha senki nem volt előző életében közepesen csúnya, hatalmas orrú földműves parasztasszony, esetleg csípőficamos köcsög uzsorás, hanem minimum Napóleon, vagy Nero egyik szeretője. Szóval a férj azt mondta a játék során, hogy én előző életemben biztosan rajzfilmfigura voltam. Kérdeztem, hogy arra a dögös-bögyös vörösre gondol-e a Roger Nyúlból, de ő volt olyan pofátlan, hogy felröhögött és azt mondta, hogy inkább Tomra a Tom és Jerryből.

Azt mondja a férj, hogy az utolsó, aki tudomása szerint elcsúszott egy banánhéjon, az Tom volt, ezért lát kettőnk között rokonságot. Oké, tényleg elcsúsztam egy banánhéjon. De most komolyan, ki az az elvetemült, aki az Aréna parkolójába beparkol, a kocsijában megzabál egy banánt, majd a héját kidobja a flaszterra és továbbhajt??? Abszolút nem gondolom, hogy az ilyen helyeken az embernek számítania kellene elhajított banánhéjakra, ezért villámgyorsan kiszálltam, léptem egyet és azonmód dobtam egy dupla leszúrt Rittbergert (ami azért hülyeség, mert igazából minden Rittberger leszúrt), vagyis ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor szimplán seggre estem, a fejemet pedig belevágtam az autóba. De nem volt vészes, mert ugyanazzal a mozdulattal fel is pattantam, és régi szertornás múltamból reflexszerűen készültem egy gyönyörű befejező alapállást felvenni kiemelt mellkassal és szépen kifordított, magasba lendített kézfejekkel, amikor is láttam, hogy a kutya nem vette észre.

Mondtam a férjnek, hogy banánhéjon seggre esni csak akkor ciki, ha legalább ketten látják, ezért nem jogos  a Tomja, de ő azt mondta, hogy összességemben hajlamos vagyok a szétszórtságommal, eleséseimmel és mobilelhagyásaimmal rajzfilmfiguraként viselkedni.

Ami sajnos igaz. Márpedig én nem leszek rajzfilmfigura –hacsak nem az a dögös-bögyös a Roger Nyúlból – ezért most komolyan elhatároztam, hogy gatyába rázom magam. Találtam egy blogot, ami a fly lady programról szól (még mindig nem tudok linkelni: http://charmed.animehq.hu/blog/flylady-program/) és frankón a magam fajta szervezetlen idiótáknak is a szájába rágja, hogy mikor mit kell csinálni. Napról napra építem fel a rutint. Már a tizenegyedik napnál tartok és nagyon jól megy, különösen szimpatikus, hogy be kell állítani egy stoppert és csak 2 percig kell rendet rakni a kritikus területeken, ha lejár az idő, egyszerűen úgy kell hagyni. Teljesen nekem való, mert bármit bármikor úgy tudok hagyni. Tele van listákkal, lehet pipálni. (Egyetlen zavaró dolog benne, hogy minden rohadt este ki kell fényesíteni a mosogatót. Mégis minek??? Hozzávetőlegesen 30 másodpercen belül úgyis beledobunk valamit, amitől újra dzsuvás lesz… ) Szóval az új évben itt aztán rend lesz, szervezettség, és senki nem fog seggre esni semmin, szóval nem leszek többé Tom.

Az a dögös vörös meg azért jut folyton eszembe, mert a gyerekek betegségének idején 3 napra visszaköltöztem a 60-as évekbe. Végignéztem 2 évad Mad Ment, és életemben először kicsit megbántam, hogy lefogytam, mert elfojthatatlan kényszert éreztem arra, hogy Joan Hollowayként mindenhol domborodva, dús idomokkal grasszáljak mindenféle reklámirodákban. Aztán elmúlt, mert rájöttem, hogy Joan Holloway dús idomai valóban ellenállhatatlanok azokban a kurva drága dizájnerruhákban, én viszont itthon a trenyámban úgy néznék ki, mint a teknőből kidagadó tészta. (Bár mivel a férj 14 kilóval húsosabban ismert meg, lehet nem bánná.) Sz’al jó ez így, ahogy van, de ha véletlenül felszednék egy jópár kilót, az is igazán klassz lenne, mert akkor meg vonulhatnék a széles hátsómat riszálva, szépen kirakott ringó mellekkel, mint Joan Holloway.